|
Bemelegítésnek vegyük kritikai érzékünk tűéles fókuszába a divatos, bár kissé már
nyárspolgári “eljutni A-ból B-be…EZ a kocsi” kijelentést. Amíg a kommunista autóipar
terpeszkedett kis hazánkban, addig ez a definíció a tapasztalatok szilárd talaján állt.
Amikor aztán kezdtek beszivárogni a nyugati hordák középkategóriái, élménykedés lett
az autó, majd mikor beoldalgott a piacra a Subaru-gyár – különös tekintettel az Impreza
modelljére -, a kocsi egyenlő lett az élvezeti cikkel, narkotikummal, afrodiziákummal, az
Istenek eledelével, minden függőség kiváltójával.
A tulajdonosok – azokkal vállvetve, akik akár csak egyszer is ültek már a jobb egyesen –
többé nem hagyták, hogy a démosz határozza meg nekik, mi az autó.
Jelen szösszenet kitüntető figyelmet utal az Imprezának, mivel a szerzőnek közvetlen,
említésre méltó fizikális tapasztalatai egyelőre csak ezen modellhez kapcsolódnak.
Az Impreza-életérzés
Adott egy karajosabb, U-alakú kanyar, a történeti hűség kedvéért legyen ez a Hősök
terét hátulról serényen körbefogó aszfaltkolbászka. Adjunk hozzá némi Imprezát, sózzunk
rá egy büszke pilótát és bolondítsuk meg jelen sorok írójával, aki minden bizonnyal
kiérdemelné, hogy a fent említett teret ezentúl róla elnevezettként emlegessék.
Feldübörög a boxer, röffen egyet a kipufogódob és Isten arra ébred, hogy az anyósülésen
kotló egyszeri ember hirtelen meghasadt személyisége kánonban szavalja a Miatyánkot.
Mire elérjük a kanyar csúcspontját, a gépállat 100 km/h-val trappol, a gumik meg se nyikkannak,
a far leheletnyit sem riszálja magát és érzi az ember, érzi, hogy a töméntelen csikó
szinte kívánja még az ostort, cinkosan kacsintva a sofőrnek: lépj oda, kisgazdám, ma
sérvig tolnám a fordulatszámot.
A kanyar végén csak illendőségből fékezünk, mégse lenne jó propaganda, ha fél mázsa
pépes öregasszonnyal a turbóban térnénk garázsba. Rövid leltár következik: az imént átélt
gyakorlatot örömmel ajánljuk minden olyan, műtét előtt álló honfitársunknak, akik szeretik
megviccelni sebészeiket, ugyanis belső szerveink egy az egyben helyet cseréltek önmagukkal,
arcunkon pedig tartósbérletet váltott egy olyasfajta mimika, amely leginkább a heveny röhögés
közben eltávozottakra jellemző.
A kanyar után levezetünk, az Andrássy utat mintha csak nekünk aszfaltozták volna le. Elsők
vagyunk a pirosnál, a csikóslegény már izgatja a lovakat, pörgeti a motort, hogy startnál jól
elkapjuk a turbó ütemét. Előttünk tapasztalt egyenruhások kelnek át a zebrán – amint járdát érint
talpuk, megállnak, nyitják a kempingszékeket, kolbász, karéj kenyér elő a zsebből, almabor a sapka
alól és várják az előadást.
Még fél perc és ki is utaljuk nekik a napi endorfint. A Proex kipufogó kitesz magáért, az üvegesek
minden bizonnyal jó etapot zártak azon a héten. Alig számolok ötig, megvan a száz, bár a sofőr
pironkodik, hogy egy kicsit elszámolta a fordulatot és a turbót olyan volt, mint egy kezdő barátnő:
az indulásnál nem szívott. Mindenesetre képzett hazudozó az, aki szerint ez így nem volt untig
elég ahhoz, hogy átéljük azon meglepett pilóták helyzetét, akiket sisak nélkül ért utol az utánégető
bekapcsolása. Az Imprezát minden bizonnyal az ezoterikusok is kedvelni fogják, ugyanis hatásos
eszköz a testen kívüli élmény előidézésére: a testet előremozdítja az autó, de oly nagyhirtelen,
hogy a lélek még másodpercekig toporog egyhelyben és keresi az irányt, merre is kéne teleportálnia.
Az igazi katarzis akkor ér, amikor hazafelé rotyogva a hajnali utakon a tulaj kezeim közé meri
nyomni a volánt. Annak rendje és módja szerint a háromsávos főútvonal – melyről minden vasárnapi-
és egyéb autós előrelátóan az ágyba evakuálta magát – potenciáljának kihasználása után az
egysávosra szűkülés szakaszán utolérjük az első megelőzendő járművet, egy éjszakai villamospotló
buszt. A kb. 100 lóerős Mazdára szabott zsigereim előzésnél a jól megszokott visszakettő-padlógázt
prezentálják és a fent említett járgány esetében így is csak 80-90 km/h-ig merik elengedni magukat
a motortérbe szorult mókusok. Itt mire a busz elejéhez érek, erősen 120 körül sikálom az atmoszférát
és ez csak növekszik, illetve növekedne, ha a visszatérő sávom kellős közepén szembe nem jönne
(nem keresztben, szemben!) egy önjelölt gladiátor, ki egyedül szeretné összemérni testi
kohéziójának minőségét a feléje robogó 260 pacival.
Áldja meg a Mindenható az ilyen csendes őrülteket: a kényszerű fékezés hatására nem a menetszél,
hanem csak a kipufogóból előtörő repedtfazék-koncert ébreszti fel a két saroknyival arrébb kotló
rendőröket. Így is kell még kb. 300 méter, amíg a csipák kipotyognak a vigyázó szemekből, a
visszapillantóban – már szigorúan ötvennel töfögve – csak hosszú másodpercek után vélem
felfedezni az utánunk buzgólkodó kék lámpát.
Felesleges szénhidrátokat égetek, miközben előkotrom az ilyenkor szokásos menü elemeit: jogosítvány
– pardon, hajtási engedély -, forgalmi, személyi…A két egyenruhás éppcsak futó pillantást vet
az ajánlatomra, a következő pillanatban már egymást fedezve járják körbe a lóerő-tárlatot.
Előkerülnek a kézenfekvő kérdések a teljesítményre vonatkozólag, ám néha átmegyünk nosztalgiába
és letűnt korok hangulata sejlik fel, mikor arról érdeklődik a karhatalom, hogy ugyan miből telik egy
ilyen autóra a tulajnak és mi az a zsíros állás, amivel egy ilyet az ember 30 éves korára az ülőgumói
alatt tudhat.
Az Impreza-életérzés amúgy sem nem lehet teljes a feltűnően gyakori meszelgetések nélkül – a
rend őrei szinte már vallási buzgalommal terelgetik az út szélére ménesünket. No nem a modernkori
inkvizíció elé akarnak ilyenkor cipelni, ez a gyengén álcázott manőver valójában – mint láthattuk –
egy közúti ellenőrzésnek kinéző mustra. Így – ismerve a Szerv illedelmesebb példányainak default
köszöntési rítusát – tulajdonképpem azt is elmondhatjuk, hogy van, ki szó szerint tiszteleg a márka
előtt.
Az Imprezából készül kombi változat is, változatlan teljesítménnyel. Becsapós fajta ez. Nincs ahhoz
hasonló érzés, amikor egy, a bajor autóipar gyöngyszemében csücsülő, csupaszfejű egysejtűség a
piroslámpánál a nemzetközileg méltán elhíresült gesztussal ajándékoz meg – gyengébbek kedvéért:
köze van a kinyújtott középső ujjhoz -, erre kisbemutatót tartunk a hátsó ülésen terpeszkedő
asszonyból, annak a szügyén csüngő csecsemőből, a csomagtartó rejtelmei közül a vödör vízbe
merített szákban úszkáló fél mázsa pontyból – melyeken természetesen Subaru-emblémás úszónadrág
feszül -, végül pedig egy érzékeny padlógázzal magára hagyjuk a feltételezhetően hirtelen buddhista
hitre áttért provokátort (a fej végül is már megvan hozzá).
Ergo: ez a mutáns a báránybőrbe bújt vérfarkas, a családi autónak álcázott mindenevő.
Ami az Imprezában jó:
-kedélybetegeknek örömtréningként receptre írható
-buknak rá a nők (legrosszabb esetben a zebrán, a motorháztetőre)
-a lóerő- és nyomatékfüggők közül mind az egyedülállók, mind a családosok rátalálhatnak vele az “Út”-ra
-erő, nyomaték, jajszűzanyám, hol a fék?
Ami az Imprezában rossz:
-nekem nincs |
